Szüléstörténet

Ezzel adós vagyok már egy ideje:

Vasárnap hajnali négykor ébredtem fájásokra, nem olyan nagyon rendszeres, menstruációs görcs erősségűekre. Aludni nem tudtam tőle, de az apját nem ébresztettem fel, tekintve, hogy fél órával azelőtt feküdt le.

Kb. 8-ig számítógépeztem, tettem-vettem, és egy kicsit besűrűsödtek a fájások (olyan 8-10 percesre) így már felkeltettem a férjem, és felhívtam a szülésznőt, hogy mi legyen. 11-re úgyis ment be, úgyhogy csinált egy CTG-t, ami mutatott fájásokat, de nem túl erőseket. Megvizsgáltak, 1 ujjnyira voltam nyitott, de ez így volt a 36. héten is már.

Hazaküldtek, mivel nem lakunk messze a kórházból. Még elmentünk a szüleimhez ebédelni, délután otthon dvd-ztünk, és azalatt szépen berendeződtek a fájások 5-6 percre. Este 7-kor visszamentünk a kórházba, a szülésznő is bejött, hátha akció lesz, de még mindig nem tágultam egy picit sem, ugyanúgy 1 ujjnyi voltam.

Azért most már azt mondták, maradjak, átöltöztem, kaptunk egy szülőszobát, meg én egy labdát, mert azon otthon is jól elvoltam. A férjem még hazament cuccokért, én a fájások közben még vidáman sétálgattam, fájásnál állva tudtam maradni. 9 körül kaptam beöntést.

Fél 11 körül burkot repesztettek, meg egy kicsit maceráltak kézzel, hogy táguljak, mert még mindig alig volt valami. Nagyon rosszul viseltem, állítólag ficánkoltam közben, a doki még szólt is, hogy maradjak nyugton, hamarabb szabadulok. Konkrétan percekig sírtam a fájdalomtól utána. Onnantól nagyon beindultak a fájások, nagyon sűrűn jöttek, és eléggé erősen fájtak is. Kezdtem befordulni, csak a férjem kezét szorongattam, és panaszkodtam.

Itt egy kicsit összefolynak az események, mert a fájdalomtól és a fáradtságtól alig voltam magamnál, de annyit értettem, hogy amíg nem tágulok ki legalább 2 ujjnyira, nem adnak EDÁ-t.

Kb. 1 körül végre áment mondtak az EDÁ-ra, jött egy anesztes, és megcsinálta – nagyon féltem tőle alapból, de akkor már kb. bármit bevállaltam volna, hogy múljon a fájdalom. Egy csomót vacakoltunk, mire bekerült a kanül, mert a fájások sűrűn jöttek, és mindig meg kellett állni, mert közben nem bírtam mozdulatlan maradni.

Az EDA egy áldás volt, bár igazán csak a bal oldalamat érzéstelenítette el teljesen, a jobb oldal még mindig fájt, úgyhogy még igazgatták, meg forgattak, hogy ’oda is jusson a szer’, de a jobb oldalam végig éreztem valamennyire, a bal viszont szinte elzsibbadt.

Itt volt kb. egy-másfél óra, amikor tudtam pihenni, és mivel nem görcsöltem a fájdalomtól, jobban is tágultam. A férjem is aludt egy órácskát ülve, meg én is szinte elszunnyadtam a fájások között.

Olyan ¾ 3 körülre elsimult a méhszáj, és el kellett kezdenem nyomni, még oldalfekvésben. Az EDÁ-t ekkor már elvették, viszont nyomták belém az oxit, de a fájásokat mégsem éreztem rendesen, vagyis nem tudtam, mikor nyomjak. Inkább úgy működött, hogy csak úgy magamtól elkezdtem nyomni, és akkor jött a fájás, és arra nyomtam még rá. Valami elképzelhetetlenül fájt, kérdezgettem a dokit, hogy mennyi idő még, mikorra lesz meg a baba. Nem tudom, hogy csak bíztatni akart-e, de azt mondta kb. fél óra. Ehhez képest egy óra múlva még mindig nem voltunk sehol. Eleinte kiabáltam a nyomásoknál, de mindig mondták, hogy ne pazaroljam az energiáimat erre, ami persze logikus, de nagyon nehéz volt nem ordítani.

Egy idő után nem forgattak különböző oldalakra, hanem háton feküdtem. Nem számoltam a tolásokat, de mindegyik előtt azt mondta a doki hogy már mindjárt kint van, és sosem volt. Kb. itt veszettem el a hitemet, hogy én valaha megszülöm ezt a gyereket, és ennek hangot is adtam minden alkalommal, és kértem, hogy vegyék ki valahogy. A doki és a szülésznő nagyon profi és rendes volt, bíztattak, segítettek, mondták, hogy látszik a feje, és van haja. De a 24. ébren töltött órában lehetetlennek tűnt, hogy még egyet nyomjak. És akkor, egyik pillanatról a másikra, számomra teljesen váratlanul kicsusszant belőlem a baba. A vágást abszolút nem éreztem, csak a meleg, nedves kis testét a lábam között, és nem hittem el, hogy nem kell többet nyomnom.

Elsőre nem sírt fel, csak azt éreztem, hogy matatnak rajta, meg tisztítgatják a járatait, én pedig kérdezgettem, hogy miért nem sír. Amikor végre meghallottam a hangját, az is inkább nyöszörgés volt, mint sírás. Rátették a mellkasomra egy percre, és csak néztem a szegény kis csúcsos fejét – a vákuum és a több óra a szülőcsatornában nagyon megviselte. Annyi telt tőle, hogy odakakált egy kis magzatszurkot a hasamra.

Elvitték fürdetni, belőlem meg kinyomták valahogy a méhlepényt, és összefoltoztak – valószínűleg erre kaphattam egy kis EDÁ-t megint, mert alig egy-két öltést éreztem, de irtó sokáig tartott, mire a doki végzett. A gyereket közben rendbe rakták, de a foltozás alatt nem engedtem be az apját, úgyhogy kint sétált vele, akkor már tudott üvölteni rendesen. Szegény férjem teljesen kétségbe esett, hogy a kezébe nyomták használati útmutató nélkül. Amikor kész lettem, odaadták a felöltöztetett babát, de olyan gyenge voltam, hogy nem bírtam fogni, csak magam mellé fektetve tartani.

Kiderült utólag, hogy a köldökzsinór a nyakára volt tekeredve és emiatt vagy emellett a feje nem a megfelelő szögben illeszkedett be, szóval ezért szenvedtünk a végén ilyen sokat. De mivel a szívhangja végig stabil volt, fel sem merült a császár. Összességében életem legdurvább, legfájdalmasabb élménye volt, és ott, abban a pillanatban teljesen kizártnak tartottam, hogy valaha erre újra vállalkozzak - még most is azt mondom, hogy évek kellenek, hogy halványuljon az emlék.