Hangokkal, játékokkal már elég jól fel lehet kelteni a figyelmét:
2010. március 29., hétfő
Megmérettetés
Ma voltunk védőnőnél meg doktornőnél - 4 kilós a gyermek és 55 cm, vagyis szépen nő!
Hangokkal, játékokkal már elég jól fel lehet kelteni a figyelmét:
Hangokkal, játékokkal már elég jól fel lehet kelteni a figyelmét:
2010. március 20., szombat
Miket csinál
Le akarom írni, mert később el fogom felejteni, hogyan telik mostanában egy napja, hogy hívjuk, miket csinál, csak ami éppen eszembe jut, távirati stílusban.
- Még mindig előfordul,hogy a 'magzatnevén', Buci, Buckónak, ilyesminek hívjuk
- Van egy Zelefántos kendője, azt nagyon szereti nézegetni, egyszer be is kapta az ormányát, amikor a cumiját kereste.
- Szinte csak akkor sír, ha éhes (vagy ha nagyon fáj a hasa, de az elmúlik). Baj akkor van, ha annyira bestresszeli magát, hogy a következő etetésig nem alszik el, és ébren nem bír ki 3 órát, de sokszor kettőt sem kaja nélkül, és addig üvölt, amíg nem kap.
- Éjjel hajlandó 4 órákat is aludni akár
- Mostanra 100 gramm tápot eszik egy alkalommal, rohamosan növeli az adagot
- A legutóbbi méréskor 3650 gramm volt, de annak már pár napja, biztos azóta is hízott.
- Egyik nagy sírásánál próbáltam énekkel nyugtatni, de nem jutottak eszembe rendes gyerekdalok, úgyhogy angolul énekeltem neki altatókat, aztán amikor elfogytak, akkor azt, ami eszembe jutott. A Jézus Krisztus Szupersztár jobban működött, mint a Hair :) Az egyik kedvence a My golden baby a Hot Jazz Bandtől, de annak csak részekben tudtam a szövegét, úgyhogy sokat halandzsáztam közben, de szerintem nem vette észre :)
- Anyu szerint már mosolyog, de szerintem még nem célzottan, csak véletlenül
- Relatíve hosszú a lába, de vékony, inkább kis pókhasa van, meg kis pofazacskói - összességében az apjára ütött egyelőre
- A szeme kék, de elég sötét, meglátjuk, szerintem be fog barnulni
- Tegnap voltunk először sétálni, amit ő lényegében végigaludt - de nem is tudom, mit csinátam volna, ha sivalkodik, mert a cumiját is otthon hagytuk...
Gyógyulás
Lassú folyamat, de egyre jobban vagyok. Talán. Még vissza-visszazuhanok, de sok segítséget kapok.
2010. március 11., csütörtök
Anya kemény döntésre kényszerült
Valamelyest várható volt, de a súlyossága nem. Nagyon rosszul fizikai és lelki állapotba kerültem az utóbbi hetekben, rengeteget fogytam, nem ettem, nem aludtam. Anélkül, hogy részletezném, ilyen egészségügyi okokból abba kellett hagynom a szoptatást (nagyon nehéz döntés volt), és áttértünk tápszerre - az első fajtától (Humana Start) nagyon fájt a pocija, és állandóan üvöltött.
Az átüvöltött és - anya által - átsírt éjszaka és a kimerültség hatására tegnap úgy döntöttem, hogy hazaköltözök egy időre anyukámékhoz, és segítséget kérek. A férjem nem örült, de megértette, hogy erre van szükségem, így most évek óta először egy ideig külön lakunk, csak napi 1-1 órára találkozunk.
Összehasonlíthatatlanul jobban vagyok a szülői házban, apu és anyu mindenben segít, az egész éjszakát levették rólam, tudtam aludni.
Még messze van, hogy valóban jobban legyek, de legalább nem bőgök és remegek egész nap, ami előrelépés.
Berci az új táppal talán kevésbé lesz hasfájós, és hamarosan én is el tudom látni.
Jelenleg az egyedülléttől pánikolok legjobban, szerencsére mindig van mellettem / melletünk valaki, aki segít, anélkül megőrülnék.
Akinek van energiája, szorítson Bercinek, meg a roncs kis anyukájának.
Az átüvöltött és - anya által - átsírt éjszaka és a kimerültség hatására tegnap úgy döntöttem, hogy hazaköltözök egy időre anyukámékhoz, és segítséget kérek. A férjem nem örült, de megértette, hogy erre van szükségem, így most évek óta először egy ideig külön lakunk, csak napi 1-1 órára találkozunk.
Összehasonlíthatatlanul jobban vagyok a szülői házban, apu és anyu mindenben segít, az egész éjszakát levették rólam, tudtam aludni.
Még messze van, hogy valóban jobban legyek, de legalább nem bőgök és remegek egész nap, ami előrelépés.
Berci az új táppal talán kevésbé lesz hasfájós, és hamarosan én is el tudom látni.
Jelenleg az egyedülléttől pánikolok legjobban, szerencsére mindig van mellettem / melletünk valaki, aki segít, anélkül megőrülnék.
Akinek van energiája, szorítson Bercinek, meg a roncs kis anyukájának.
2010. március 9., kedd
2010. március 7., vasárnap
Anya kivan
Nagyon nehéz az élet a kisbabával, még akkor is, ha olyan jó gyerek, mint Berci. Nem nagyon sírós, csak ha éhes, vagy fáj a hasa. Én mégis borzasztóan szorongok, és félek egyedül maradni vele - szerencsére a családom sokat segít, mindig van velem valaki, nem is annyra a technikai segítség, hanem a lelki támasz miatt.
Nagyon várom, hogy egy kicsit könnyebb legyen, ill. hogy egy kicsit jobban legyek. Úgy tűnik, nagyon lassan alakul ki bennem az anyai kötődés, még nem tudok igazán örülni a kis krampusznak, csak az elvégzendő feladatot látom benne...
Sajnálom, és szégyellem magam, hogy nem vagyok az a mosolygós, boldog anyuka, akinek úgy érzem lennem kéne...
A kialvatlanság a legrosszabb, amit súlyosbít az extrém vérszegénység miatti állandó fáradtság.
Csak remélni tudom, hogy minden nappal jobb lesz...
Nagyon várom, hogy egy kicsit könnyebb legyen, ill. hogy egy kicsit jobban legyek. Úgy tűnik, nagyon lassan alakul ki bennem az anyai kötődés, még nem tudok igazán örülni a kis krampusznak, csak az elvégzendő feladatot látom benne...
Sajnálom, és szégyellem magam, hogy nem vagyok az a mosolygós, boldog anyuka, akinek úgy érzem lennem kéne...
A kialvatlanság a legrosszabb, amit súlyosbít az extrém vérszegénység miatti állandó fáradtság.
Csak remélni tudom, hogy minden nappal jobb lesz...
2010. március 3., szerda
Szüléstörténet
Ezzel adós vagyok már egy ideje:
Vasárnap hajnali négykor ébredtem fájásokra, nem olyan nagyon rendszeres, menstruációs görcs erősségűekre. Aludni nem tudtam tőle, de az apját nem ébresztettem fel, tekintve, hogy fél órával azelőtt feküdt le.
Kb. 8-ig számítógépeztem, tettem-vettem, és egy kicsit besűrűsödtek a fájások (olyan 8-10 percesre) így már felkeltettem a férjem, és felhívtam a szülésznőt, hogy mi legyen. 11-re úgyis ment be, úgyhogy csinált egy CTG-t, ami mutatott fájásokat, de nem túl erőseket. Megvizsgáltak, 1 ujjnyira voltam nyitott, de ez így volt a 36. héten is már.
Hazaküldtek, mivel nem lakunk messze a kórházból. Még elmentünk a szüleimhez ebédelni, délután otthon dvd-ztünk, és azalatt szépen berendeződtek a fájások 5-6 percre. Este 7-kor visszamentünk a kórházba, a szülésznő is bejött, hátha akció lesz, de még mindig nem tágultam egy picit sem, ugyanúgy 1 ujjnyi voltam.
Azért most már azt mondták, maradjak, átöltöztem, kaptunk egy szülőszobát, meg én egy labdát, mert azon otthon is jól elvoltam. A férjem még hazament cuccokért, én a fájások közben még vidáman sétálgattam, fájásnál állva tudtam maradni. 9 körül kaptam beöntést.
Fél 11 körül burkot repesztettek, meg egy kicsit maceráltak kézzel, hogy táguljak, mert még mindig alig volt valami. Nagyon rosszul viseltem, állítólag ficánkoltam közben, a doki még szólt is, hogy maradjak nyugton, hamarabb szabadulok. Konkrétan percekig sírtam a fájdalomtól utána. Onnantól nagyon beindultak a fájások, nagyon sűrűn jöttek, és eléggé erősen fájtak is. Kezdtem befordulni, csak a férjem kezét szorongattam, és panaszkodtam.
Itt egy kicsit összefolynak az események, mert a fájdalomtól és a fáradtságtól alig voltam magamnál, de annyit értettem, hogy amíg nem tágulok ki legalább 2 ujjnyira, nem adnak EDÁ-t.
Kb. 1 körül végre áment mondtak az EDÁ-ra, jött egy anesztes, és megcsinálta – nagyon féltem tőle alapból, de akkor már kb. bármit bevállaltam volna, hogy múljon a fájdalom. Egy csomót vacakoltunk, mire bekerült a kanül, mert a fájások sűrűn jöttek, és mindig meg kellett állni, mert közben nem bírtam mozdulatlan maradni.
Az EDA egy áldás volt, bár igazán csak a bal oldalamat érzéstelenítette el teljesen, a jobb oldal még mindig fájt, úgyhogy még igazgatták, meg forgattak, hogy ’oda is jusson a szer’, de a jobb oldalam végig éreztem valamennyire, a bal viszont szinte elzsibbadt.
Itt volt kb. egy-másfél óra, amikor tudtam pihenni, és mivel nem görcsöltem a fájdalomtól, jobban is tágultam. A férjem is aludt egy órácskát ülve, meg én is szinte elszunnyadtam a fájások között.
Olyan ¾ 3 körülre elsimult a méhszáj, és el kellett kezdenem nyomni, még oldalfekvésben. Az EDÁ-t ekkor már elvették, viszont nyomták belém az oxit, de a fájásokat mégsem éreztem rendesen, vagyis nem tudtam, mikor nyomjak. Inkább úgy működött, hogy csak úgy magamtól elkezdtem nyomni, és akkor jött a fájás, és arra nyomtam még rá. Valami elképzelhetetlenül fájt, kérdezgettem a dokit, hogy mennyi idő még, mikorra lesz meg a baba. Nem tudom, hogy csak bíztatni akart-e, de azt mondta kb. fél óra. Ehhez képest egy óra múlva még mindig nem voltunk sehol. Eleinte kiabáltam a nyomásoknál, de mindig mondták, hogy ne pazaroljam az energiáimat erre, ami persze logikus, de nagyon nehéz volt nem ordítani.
Egy idő után nem forgattak különböző oldalakra, hanem háton feküdtem. Nem számoltam a tolásokat, de mindegyik előtt azt mondta a doki hogy már mindjárt kint van, és sosem volt. Kb. itt veszettem el a hitemet, hogy én valaha megszülöm ezt a gyereket, és ennek hangot is adtam minden alkalommal, és kértem, hogy vegyék ki valahogy. A doki és a szülésznő nagyon profi és rendes volt, bíztattak, segítettek, mondták, hogy látszik a feje, és van haja. De a 24. ébren töltött órában lehetetlennek tűnt, hogy még egyet nyomjak. És akkor, egyik pillanatról a másikra, számomra teljesen váratlanul kicsusszant belőlem a baba. A vágást abszolút nem éreztem, csak a meleg, nedves kis testét a lábam között, és nem hittem el, hogy nem kell többet nyomnom.
Elsőre nem sírt fel, csak azt éreztem, hogy matatnak rajta, meg tisztítgatják a járatait, én pedig kérdezgettem, hogy miért nem sír. Amikor végre meghallottam a hangját, az is inkább nyöszörgés volt, mint sírás. Rátették a mellkasomra egy percre, és csak néztem a szegény kis csúcsos fejét – a vákuum és a több óra a szülőcsatornában nagyon megviselte. Annyi telt tőle, hogy odakakált egy kis magzatszurkot a hasamra.
Elvitték fürdetni, belőlem meg kinyomták valahogy a méhlepényt, és összefoltoztak – valószínűleg erre kaphattam egy kis EDÁ-t megint, mert alig egy-két öltést éreztem, de irtó sokáig tartott, mire a doki végzett. A gyereket közben rendbe rakták, de a foltozás alatt nem engedtem be az apját, úgyhogy kint sétált vele, akkor már tudott üvölteni rendesen. Szegény férjem teljesen kétségbe esett, hogy a kezébe nyomták használati útmutató nélkül. Amikor kész lettem, odaadták a felöltöztetett babát, de olyan gyenge voltam, hogy nem bírtam fogni, csak magam mellé fektetve tartani.
Kiderült utólag, hogy a köldökzsinór a nyakára volt tekeredve és emiatt vagy emellett a feje nem a megfelelő szögben illeszkedett be, szóval ezért szenvedtünk a végén ilyen sokat. De mivel a szívhangja végig stabil volt, fel sem merült a császár. Összességében életem legdurvább, legfájdalmasabb élménye volt, és ott, abban a pillanatban teljesen kizártnak tartottam, hogy valaha erre újra vállalkozzak - még most is azt mondom, hogy évek kellenek, hogy halványuljon az emlék.
Vasárnap hajnali négykor ébredtem fájásokra, nem olyan nagyon rendszeres, menstruációs görcs erősségűekre. Aludni nem tudtam tőle, de az apját nem ébresztettem fel, tekintve, hogy fél órával azelőtt feküdt le.
Kb. 8-ig számítógépeztem, tettem-vettem, és egy kicsit besűrűsödtek a fájások (olyan 8-10 percesre) így már felkeltettem a férjem, és felhívtam a szülésznőt, hogy mi legyen. 11-re úgyis ment be, úgyhogy csinált egy CTG-t, ami mutatott fájásokat, de nem túl erőseket. Megvizsgáltak, 1 ujjnyira voltam nyitott, de ez így volt a 36. héten is már.
Hazaküldtek, mivel nem lakunk messze a kórházból. Még elmentünk a szüleimhez ebédelni, délután otthon dvd-ztünk, és azalatt szépen berendeződtek a fájások 5-6 percre. Este 7-kor visszamentünk a kórházba, a szülésznő is bejött, hátha akció lesz, de még mindig nem tágultam egy picit sem, ugyanúgy 1 ujjnyi voltam.
Azért most már azt mondták, maradjak, átöltöztem, kaptunk egy szülőszobát, meg én egy labdát, mert azon otthon is jól elvoltam. A férjem még hazament cuccokért, én a fájások közben még vidáman sétálgattam, fájásnál állva tudtam maradni. 9 körül kaptam beöntést.
Fél 11 körül burkot repesztettek, meg egy kicsit maceráltak kézzel, hogy táguljak, mert még mindig alig volt valami. Nagyon rosszul viseltem, állítólag ficánkoltam közben, a doki még szólt is, hogy maradjak nyugton, hamarabb szabadulok. Konkrétan percekig sírtam a fájdalomtól utána. Onnantól nagyon beindultak a fájások, nagyon sűrűn jöttek, és eléggé erősen fájtak is. Kezdtem befordulni, csak a férjem kezét szorongattam, és panaszkodtam.
Itt egy kicsit összefolynak az események, mert a fájdalomtól és a fáradtságtól alig voltam magamnál, de annyit értettem, hogy amíg nem tágulok ki legalább 2 ujjnyira, nem adnak EDÁ-t.
Kb. 1 körül végre áment mondtak az EDÁ-ra, jött egy anesztes, és megcsinálta – nagyon féltem tőle alapból, de akkor már kb. bármit bevállaltam volna, hogy múljon a fájdalom. Egy csomót vacakoltunk, mire bekerült a kanül, mert a fájások sűrűn jöttek, és mindig meg kellett állni, mert közben nem bírtam mozdulatlan maradni.
Az EDA egy áldás volt, bár igazán csak a bal oldalamat érzéstelenítette el teljesen, a jobb oldal még mindig fájt, úgyhogy még igazgatták, meg forgattak, hogy ’oda is jusson a szer’, de a jobb oldalam végig éreztem valamennyire, a bal viszont szinte elzsibbadt.
Itt volt kb. egy-másfél óra, amikor tudtam pihenni, és mivel nem görcsöltem a fájdalomtól, jobban is tágultam. A férjem is aludt egy órácskát ülve, meg én is szinte elszunnyadtam a fájások között.
Olyan ¾ 3 körülre elsimult a méhszáj, és el kellett kezdenem nyomni, még oldalfekvésben. Az EDÁ-t ekkor már elvették, viszont nyomták belém az oxit, de a fájásokat mégsem éreztem rendesen, vagyis nem tudtam, mikor nyomjak. Inkább úgy működött, hogy csak úgy magamtól elkezdtem nyomni, és akkor jött a fájás, és arra nyomtam még rá. Valami elképzelhetetlenül fájt, kérdezgettem a dokit, hogy mennyi idő még, mikorra lesz meg a baba. Nem tudom, hogy csak bíztatni akart-e, de azt mondta kb. fél óra. Ehhez képest egy óra múlva még mindig nem voltunk sehol. Eleinte kiabáltam a nyomásoknál, de mindig mondták, hogy ne pazaroljam az energiáimat erre, ami persze logikus, de nagyon nehéz volt nem ordítani.
Egy idő után nem forgattak különböző oldalakra, hanem háton feküdtem. Nem számoltam a tolásokat, de mindegyik előtt azt mondta a doki hogy már mindjárt kint van, és sosem volt. Kb. itt veszettem el a hitemet, hogy én valaha megszülöm ezt a gyereket, és ennek hangot is adtam minden alkalommal, és kértem, hogy vegyék ki valahogy. A doki és a szülésznő nagyon profi és rendes volt, bíztattak, segítettek, mondták, hogy látszik a feje, és van haja. De a 24. ébren töltött órában lehetetlennek tűnt, hogy még egyet nyomjak. És akkor, egyik pillanatról a másikra, számomra teljesen váratlanul kicsusszant belőlem a baba. A vágást abszolút nem éreztem, csak a meleg, nedves kis testét a lábam között, és nem hittem el, hogy nem kell többet nyomnom.
Elsőre nem sírt fel, csak azt éreztem, hogy matatnak rajta, meg tisztítgatják a járatait, én pedig kérdezgettem, hogy miért nem sír. Amikor végre meghallottam a hangját, az is inkább nyöszörgés volt, mint sírás. Rátették a mellkasomra egy percre, és csak néztem a szegény kis csúcsos fejét – a vákuum és a több óra a szülőcsatornában nagyon megviselte. Annyi telt tőle, hogy odakakált egy kis magzatszurkot a hasamra.
Elvitték fürdetni, belőlem meg kinyomták valahogy a méhlepényt, és összefoltoztak – valószínűleg erre kaphattam egy kis EDÁ-t megint, mert alig egy-két öltést éreztem, de irtó sokáig tartott, mire a doki végzett. A gyereket közben rendbe rakták, de a foltozás alatt nem engedtem be az apját, úgyhogy kint sétált vele, akkor már tudott üvölteni rendesen. Szegény férjem teljesen kétségbe esett, hogy a kezébe nyomták használati útmutató nélkül. Amikor kész lettem, odaadták a felöltöztetett babát, de olyan gyenge voltam, hogy nem bírtam fogni, csak magam mellé fektetve tartani.
Kiderült utólag, hogy a köldökzsinór a nyakára volt tekeredve és emiatt vagy emellett a feje nem a megfelelő szögben illeszkedett be, szóval ezért szenvedtünk a végén ilyen sokat. De mivel a szívhangja végig stabil volt, fel sem merült a császár. Összességében életem legdurvább, legfájdalmasabb élménye volt, és ott, abban a pillanatban teljesen kizártnak tartottam, hogy valaha erre újra vállalkozzak - még most is azt mondom, hogy évek kellenek, hogy halványuljon az emlék.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
